"Ezt a levelet a végső elkeseredés íratta meg velem a magam és a csongrádi katolikus hívek nevében.

Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a Püspök atya a csongrádi hívek kérését figyelmen kívül hagyva Laczkó István plébánost nem helyezte el Csongrádról.

Azok a csongrádi hívek, akik évtizedek óta rendszeresen járnak Isten házába, hogy ott az imádságok és a prédikációk által megkapják a lelki békéjüket, és erőt tudjanak meríteni a mindennapokra mostanra ki lettek szorítva a templomuk falai közül.  Mindezt plébános úrnak elég rövid idő alatt sikerült elérnie az erőszakos, sokszor bántó, és csak a maga elképzeléseinek helyet adó magatartásával. Az egyházközséget hosszú éveken át önzetlenül és örömmel segítő  embereket – lehet, hogy „idősek” – akik ellenszolgáltatás nélkül tevékenykedtek a parókián, akik évről évre örömmel készítették a betlehemest és fenyők sokaságával tették gyönyörűvé karácsonyra a Nagyboldogasszony templomot, akik az év minden szakában gondoskodtak a virágokról melyek a főoltáron kívül a mellékoltárokat is folyamatosan díszítették, akik a kórusban az év minden vasárnapján és ünnepeken énekeltek, kórustalálkozókon vitték hírnevünket, és még sorolhatnánk tovább, akiket a plébános úr a maga nyers modorával megsértett, vagy  nem tartott igényt a munkájukra, vagy személyesen nem is ált velük szóba. Ezek között az emberek között természetesen több idős ember is van, kikre a plébános azt a kijelentést tette, hogy az egyházközséget meg kell fiatalítani.  Ezt viszont megcáfolta azzal, hogy a „Csongrádi Katolikus Fiatalok” közösségét kitiltotta a parókiáról. Ezek a fiatalok, akik részben egyetemisták, részben dolgozó emberek és hétvégén vidékről hazatérve összejöttek egy kis imádságra, elmélkedésre, beszélgetésre. Ezt az előző lelkipásztorok idejében meg is tehették az új parókia közösségi termében, ahol az akkori plébánosok szívesen fogadták őket, és még ha idejük engedte maguk is részt vettek ezeken az összejöveteleken. Sajnos Laczkó István plébános úrnak ez sem tetszett, nem használhatták a fiatalok a közösségi termet, így hol az egyik, hol a másik fiatal otthonában tudtak találkozni.  Ezek után mostanra már szinten fel is bomlottak, a vidéken lévők a mostani helyeiken találták meg azt a fiatal hívő közösséget ahova szívesen eljárnak, és az ottani plébánosok szívesen beszélgetnek velük. Csak zárójelben megjegyezném, hogy mindenhol van ilyen közösség.

A fiataloknál maradva, a cserkészeinket sem látták szívesen a parókián, akik szintén heti rendszerességgel tartottak foglalkozásokat.  Úgy gondolom, hogy a fent említett idősek és fiatalok egyáltalán nem tettek semmilyen a Jó Istennek nem tetsző cselekedet, amiért a plébános úrnak ki kellet volna zárnia őket az egyházi életből.

A legsajnálatosabb dolog mégis az, hogy bár mint jó keresztények mondogatjuk, ha bemegyünk az Isten házába akkor nem az számít ki tartja a misét, hanem az, hogy a Jó Istenhez mentünk hálát adni és erőt meríteni, de amikor már visszaélnek az emberek hitével és a prédikációnak nincs értelme, a prédikációba szőtt hazugságok, vádaskodások mélyen megsértik a hívő emberek lelkét, akkor már igen is számít, ki az, aki az igét hirdeti. Az egyházközségünkben kialakult hagyományos miserendet felforgatva az évtizedek óta ide járók ki lettek rekesztve az együtt imádkozásból, mivel a szószékbe a plébános úr az általa városunkba hozott embereket engedi szóhoz jutni az ő sajátos módjukon. Az itteni híveket nagyon meglepte és felháborította, amikor egyikük elmondta, hogy ő tulajdonképpen prostituáltként kezdte, de mára már sikerült megváltoznia. Azóta az idős emberek közt van, aki azt mondja: „tudod, az, aki prostituált volt” az olvasott fel. Mindezek miatt, és még nagyon sok sérelem miatt is, melyet már képtelenség lenne itt felsorolni, kiürültek Csongrád város templomai, a misék száma kevesebb lett,  és ez nem azt jelenti, hogy  elfordulnak a hitüktől az itteni emberek, hanem máshol keresik a Jó Istennel való találkozást. Vannak fiatalabbak, akik megtehetik és a környező településekre járnak misére, de vannak, akiknek erre nincs lehetőségük, így otthonukban imádkoznak általában a rádióban hallott miséken, vagy csak magukban közvetlen az Úrhoz.

A fiatal jegyesek, akik az Úr előtt szeretnének örök hűséget fogadni egymásnak, más település plébánosát kérik meg, hogy eskesse meg őket, de vannak, akik gyermekük keresztelését kérik más lelkipásztortól.

A temetéseken a családtagok nem az általuk megfogalmazottak alapján búcsúzhatnak el szerettüktől, hanem amit a plébános úr a maga sablonos megfogalmazásában gondol elmondani.

Az itteni emberek azt mondják, hogy a plébános úr egy lelketlen, önző és magának való, mely tulajdonságok még egy civil embernek sem válna előnyére, de egy lelkipásztornak ez teljes mértékben megengedhetetlennek kellene lennie.

Éppen ezért a csongrádi hívek kérték a Püspök Atya segítségét, hogy Laczkó István plébános urat helyezze el, hogy további károkat ne okozzon az egyházközségnek. Az ígéretet meg is kapták a hívek, de ezt Püspök Úr nem tartotta be. Igaz, hogy közben plébános úr aláírást gyűjtött és gyűjtetett maga mellett, és a miséken is hangoztatta, hogy a Püspök Úr nagyon meg van a munkájával elégedve és a csongrádi hitélettel. Azt is közölte a hívekkel, hogy már diákónus idejétől fogva bejáratos a püspökségre a kiválóan végzett munkájának köszönhetően.

Ezek alapján felvetődött a kérdés az itteni egyszerű emberek között, vajon a Püspök Úr talán sakkban van tartva a plébános úr által, és ezért nem áll módjában a hívek kérését teljesíteni és elhelyezni az atyát?  Mert volt már rá példa, hogy azt a plébánost, akit a város lakói szerettek és tiszteltek, egy ember levelére hagyatkozva, minden kivizsgálás nélkül, a hívek támogató aláírás gyűjtése ellenére azonnal elhelyezte a Püspök Úr. Most viszont minden próbálkozás ellenére, nem törődve a rombolással maradhat a plébános.

Érthetetlennek tűnt az is, hogy a bérmálkozáson, melyen a Püspök Atya mindig részt szokott venni, az idén nem jött el. Ez is találgatásokra adott okot, talán nem akar a csongrádi hívek szemébe nézni? Ezek kérdések maradtak.

Ez a levél azért került megírásra, mert megsajnálva a hozzám kétségbeesetten forduló hívő embereket, akiknek sokszor a hitük segített kilábalniuk a nehézségekből és most éppen a hitük kezd meginogni az egyházban, hogy az ő elkeseredettségük is hangot kapjon.

Ebben a levélben természetesen benne vannak az én sérelmeim is, de az miatt nem írtam volna meg, ez a levél egy egész város mélyen hívő embereinek a kétségbeesett panasza.

Én továbbra is bízom a Jó Isten segítségében, már csak azért is, mert adott elég erőt ahhoz, hogy leírhassam a töredékét annak az elkeseredettségnek, ami a Csongrád város mélyen keresztény híveinek a lelkét gyötri.

Csongrád, 2013. 07. 21.

Tisztelettel:

Sinkó Istvánné"

Igen, bármennyire is fájó, elérkezett ez a pillanat is: ki kell tenni a "ingerhiány miatt zárva"-táblát.

Szánalmas gyökérség, de tényleg nem érzem úgy, hogy mostanában gondolataim árvalányhajaival gazdagítani tudnám az internet szemkápráztató bokrétáját. Ennyi.

Sok minden foglalkoztat, ezek azonban főképp a munkámhoz kapcsolódnak, arról pedig nem írok. A blog nem szűnik meg, de bizonytalan időre szünetel. Tumblr-en/ön néha idétlen képeket teszek közzé, ott megtalál, aki nagyon akar.

Peace.

   Gyorsan utánalapoztam, és kiderült, még nem írtam meg, ami már réges-rég ide kívánkozott, a minden hónapban egy könyv-mozgalom. Korszakalkotó.
   Mivel korunkban kihalófélben lévő sport az olvasás, ezért próbálom magam rávenni, hogy ezzel a rendkívüli mozgalommal vigyem a fáklyát, őrizzem a tüzet, és hihetetlen szorgalmammal másokat is arra biztassak: olvassatok!
   A könyvforgatásnak számos, tudományosan bizonyított előnyös tulajdonsága van: amellett, hogy beindítja a képzelőerőt, bővíti a szókincset, még a ma oly divatos hipszterségnek is hódolhatunk, hiszen mi kevésbé mainstream ma, mint egy könyv?! Semmi más, na ugye.
   Szóval havi egy könyv, ez volt a terv, és ahogy időm engedte, sikerült felmenni kettő-háromig, bár most az Amerikai pszichóval megtorpantam - szerintem az egy szar könyv. Mindegy, olvasásra fel, itt egy jó kis lista, lehet róla szemezgetni.

   Bár itt van a szomszédban, csak most sikerült átjutnunk Szelevényre, hogy megnézzük a síremléket, amit a templomkertben állítottak a falu és a környékbeli tanyák lakóinak emlékére, akik az első és a második világháborúban vesztek oda. Anyai dédapám neve a második világháborús emlékmű kövébe van belevésve.
   Furcsa volt megérinteni a kőoszlopot, látni rajta a nevét, tudni, hogy ez a név ő. Ő, akit sosem láttam, sosem ismertem, akit mindig hazavárt dédanyám, és aki sosem jött vissza a Don-kanyarból.

   Nem akarom feltalálni a spanyolviaszt, de valami nagyon nem frankó ebben a valóságban. Például a tej: olyan régóta ittam már a "bolti" tejet, hogy az vált a megszokottá, sőt finommá. Mostanában azonban hozatjuk a tejet, igen, az igazit, a tehénből jövőt. És a katarzis helyett most mi van? Tehéníz.
  Annyira azon a mű vacakon nőttem fel, hogy már nem ízlik az igazi tej! Van-e ennél rosszabb? Talán majd az, ha már nem is tudjuk, milyen valaminek a természetes íze.

   A jó öreg Opel már 14 éve szolgálja a családot. Ahhoz képest nem is rossz, hogy csak most lépte át a bűvös százezres határt. A történelmi pillanat videon (operatőr: Viki): 

   Ezer éve nem néztem meccset a tévében, ugyanis mazochisztikus módon én a magyar focit szeretem nézni. Durva, mi?
   Tegnaptól azonban újra fut a bajnokság, potyognak a gólok, üvöltenek a nézők, a szakértők meg hülyeségeket beszélnek a stúdióban. Kis változás tavaly óta: özönlenek a spanyolok az NB1-be. Mindig voltak különböző trendek, a legjellemzőbb az afrikai volt, most úgy néz ki, a hispán vonal az erős. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm be, épp a frissen feljutott Diósgyőr alázza a tavalyi negyedik Egerszeget, de nem is ez a lényeg, hanem a képen látható úriember, Francisco Gallardo.
   Nyilvánvalóan túl van már a toppon, levezetni jött Magyarországra, de még így is olyan technikai fölényben van a honi átlaghoz képest, hogy azt öröm nézni. Ha minden csapatban lenne két ilyen játékos, egészen élvezhető lenne a focink. :)

   Öregedés: főnév, természetes, irreverzibilis folyamat, mely során az egyén fizikai és szellemi változásokon megy át

   Érdekes ráeszmélni, hogy velem is megesik. Akkor pláne érdekes, ha ezt a tévéből tudja meg az ember. Persze nem konkrétan rólam volt szó, nem személyesen Szvéjn Vilbör öregedése volt a téma a Discovery-n, de azért érintve éreztem magam a "hogyan hat a pia különböző életkorú emberekre" című kísérlet megnézésekor. Tipikus: a fiatal felpörgött, a harmincas meg bepunnyadt az italtól; pont mint én, egyre gyakrabban.

   A másik jel inkább lelki, mint fizikai: jobban meghatnak bizonyos témák. Na, most nem arra kell gondolni, hogy gombolyagot kergető kiscicákra kezd könnytől csillogni a szemem. Nemrég volt az Összetartozás napja, s amikor a műsorban Wass Albert verse jött, az Üzenet haza, hát összeszorult a torkom. Úgyszintén, amikor volt szerencsém jelen lenni egy állampolgársági eskü letételénél (magyarok lettek magyarok, már nem csak szívükben, de papíron is), akkor is csak álltam meghatódva, néztem a százesztendős arcokat, és úgy éreztem, együtt örülök velük.

   Csak néha, akkor sem mindig úgy, ahogy én akarom. Szóval három hónapja pörög az új munkahely, ez által én magam is. Teszem a dolgom, több-kevesebb sikerrel. Nem minden úgy sikerül, ahogy szeretném, nem minden úgy sikerül, ahogy mások szeretnék, de azért elboldogulok.
   A nyár már az ablak sarkát nyalogatja, de idén megszakad a sorozat, nem leszek gyerekpásztor a GAMESZ táborában. Kicsit hiányzik, kicsit nem, majd nyár végére eldől, melyik a hangsúlyosabb. Persze nyári szünet így sem lesz, vízparton láblógatás, árnyékban sörözés, nemnem. Helyette lesz írás, fotózás, szerkesztés. Nem pihentet, de legalább szórakoztat.

bájdövéj: január 7 óta nem volt képpel illusztrált poszt! Következőre lesz, becsszó.

   Egyszerűen elképesztő, hogy mennyire látom a jövőt. :) Klikk a képre, és már láthatod is a csodát. :)

   Khmm, van még itt valaki? Az utóbbi időben durván elmaradoztam, aminek egyetlen (nem igazi) oka van, ami kivételesen nem a legendás lustaságom, hanem a munkahelyváltásom.

   Március egy óta nem a Sághy hajójában evezek, hanem a csongrádi városképet próbálom formálni a médiamanipuláció széles kelléktárával. Kis mértékben el is gondolkodtatott, hogy ez hogyan befolyásolja a blogolást, vagy hogyan egyeztethető össze azzal. Tulajdonképpen arra jutottam, hogy kis designváltás és az információk redukálása által minden mehet tovább, és amennyiben erre igény jelentkezik (vagyis annak elmaradása ellenére) a blog létezik tovább, és még talán írni is fogok. :)

   Megvolt a nagy offline nap csütörtökön, nem volt igazán nagy kihívás, és egyben sok értelme sem volt. A legnagyobb hozadéka az volt, hogy kicsit szociálisabb lettem, jobban be tudtam osztani az időmet. Szóval lehet élni az internet nélkül, csak nem nagyon érdemes.

   A hírektől teljesen elzáródtam, az első rendes híradóba este kilenckor tudtam csak belefutni, akkor sem teljesen. A felesleges szabadidőmet ugyanolyan hülyeségekkel toltam el, mint eddig, csak épp nem a neten néztem a Family Guyt, hanem dvd-n a Scrubs-ot.

   Konklúzió: minden felesleges, a hiábavalóságok hiábavalósága. Az idő meg kifolyik a kezünk közül.

   Az a gondolat ötlött a kis fejembe, hogy egy rapid szociológiai kísérletnek vetem alá magam: holnap, azaz csütörtökön egész nap offline leszek.

   Ez így elsőre nem tűnik valami nagy vállalásnak, de ismerve magam és szokásaimat, valószínűleg nem lesz egyszerű a történet. Ennek lényegében a mérhetetlen unalom és az csillapíthatatlan információ-éhség az oka. Unalmam forrása a hülye időbeosztásom: akkor kell dolgoznom, amikor a feleségem itthon van, tehát lényegében párhuzamos életet élünk egymás mellett, így elég ritkán tudunk együtt időt tölteni. Egyedül meg ugye vagy unatkozom, vagy értelmetlen hülyeséggel ütöm el az időt.

   Ez az egyik kihívás: az unalom leküzdése. A másik, hogy tényleg szeretem tudni, mi történik a világban, amitől így most önként elvágom magam (persze nem teljesen, ugye ott a szutyok tv). A hipotézisem, hogy nem lesz olyan nagy megrázkódtatás 24 órát átvészelni, pláne, hogy friss könyvet vettem ki a könyvtárból, Aldous Huxley-tól a Pont és ellenpontot. Szóval kalandra fel, be offline!

   Nem vagyok valami jó fotós, sőt egyáltalán semmilyen fotós sem vagyok, de azért szeretek "kattogtatni". Ma délelőtt a házunkat jártam körbe, többé-kevésbé makrózva, a kicsin keresztül megmutatva a nagyot. Ha egy jó kép lett, már megérte.

   Régebben volt párszor ez a "rovatunk", miszerint pár szóval körítve videoklip volt maga a poszt: beszéljen a zene helyettem. Ezer éve nem csináltam ilyet, pedig nagyon egészséges, csakhát ha elzárom magam a zenétől, akkor nem lesznek új kedvenceim, csak a régiek keringenek katatón módon a fejemben.

   Mostanában viszont rákattantam az mr2 akusztik-pléjerére, és kiderült számomra, hogy az Anna and the barbies nem is rossz zene, sőt! Következzen tőlük most egy kis melankólia Jamie Winchester szomorkás hangjával lehangolva: After hours

   Igazából a "Játszanék veled"-et szerettem volna isteníteni, de egyik YouTube-os verziós sem éri el azt a szépséget, amit itt lehet meghallgatni. Szóval: Anna and the barbies, jók vagytok!

   Már e post megírása közben elhatárolódok önmagamtól, és minden állítástól, amit a következő bejegyzés tartalmaz; előre bánok minden szót, sajnálok minden jelzőt, és szégyenlek minden kijelentést.

  Körül-belül most jutottam el arra a pontra, hogy teljesen megcsömörlöttem a munkámtól, és az azt körülvevő körülményektől. Egyébként teljesen alaptalanul, mert enyém a világ legjobb munkája; gyakorlati hasznot alig hajtok a társadalom hasznára, esetleg csak áttételesen.

   Ugyanakkor ez a legnagyobb hátránya is ennek az egésznek: nem látom a sikert, nem érzem a jutalmat (persze igen, néha, egy-egy hálás tekintetben). Ezen felül ott van még az anyag: a gyerek. Gyereknek látszó biomassza. Vegyes lekvár, amit az élet nekem olyanra főzött, amilyenre. Iszákos, lógós, füves, drogos, nyugtatófaló, sárgacédulás, hiperaktív, figyelemzavaros, agresszív, buta.

   Kevesen vannak, de rémes árnyékuk homályba borítja az értelmes többséget, ezzel együtt az én lelkesedésemet is romba dönti. "Csak hajszálnyival szeretem jobban ezt a munkát, mint azt, hogy hajléktalan legyek."

   Jajj, de rég volt már október, de helykitöltőnek pont jó lesz: ez itt a koleszos gólyaavató, bizony. Amióta én patronálom a koleszos Diákönkormányzatot (azaz dolgozok helyettük), azóta ez volt a legütősebb, legviccesebb, leg, leg, leg gólyaavatónk. Szóval video:

   Vajon csak én láttam úgy, hogy az X-Faktor szuperprodukciója, az UP! énekese, Ujvári Peti végig playbackben nyomta, miközben a mikrofonnal próbálta kitakarni beesett drogos ábrázatában rejtező viharvert fogsorát?! :(

   Tegnap robbant a bomba, a Fidesz államosít, itt a kommunizmus, jajj-jajj. Első ránézésre tényleg elég elszomorító, hogy tulajdonképpen az állam arra kényszerít mindenkit, hogy nyugdíjas éveire félretett pénzét most azonnal öntsük bele a nagymamáink pénztárcájába.

   Miért? Mert másképpen nincs rá fedezet. "A nyugdíjmentő törvénycsomagra a miniszter szerint azért van szükség, mert 2011-ben az állam által kifizetendő, közel 3 ezer milliárd forint összegű nyugdíj 30 százalékára, 900 milliárdra nincs fedezet a nyugdíjkasszában, ugyanis ennyivel kevesebb nyugdíjjárulék érkezik be a társadalombiztosítás nyugdíj pillérébe. (A különbséget az elmúlt években a költségvetés mindig más bevételekből fedezte.)" - index.hu (teljes cikk itt)

   Hogyan? Erről már tudtak a korábbi kormányok, mégsem tettek semmit? A reformok bajnoka, Fletó, hogy nézhette ezt tétlenül? Hát ez meg hogy lehetséges? - tehetnénk fel az álnaív kérdést. Szóval a Fidesz-KDNP kormány most próbálkozik (lehet, hogy rosszul), és most ők viszik el a balhét. Elveszik a pénzt az emberektől.

   Ám mi történne akkor, ha tényleg mernének egy igazán nagyot dobni? Mert jövőre sem lesz ám kevesebb nyugdíjas, sőt... Akkor milyen pénzforrást fognak előhúzni a cilinderből? Feltételezem, semmilyet. És most jöjjön, amiért fellázad a Vének Tanácsa, csirkefarhátat vág hozzám a szomszéd néni, és kerekes cekkerekkel gázolnak halálra: a nyugdíjcsökkentés.

   A rettegett, kimondhatatlan tabu, ami miatt hárommillió ember hördül fel, kap a szívéhez és járókeretéhez, majd műfogsorok hangos csattogása közepette küld el bárkit melegebb éghajlatra, aki csak gondolni mer ilyesmire. Ízlelgessük: NYUG-DÍJ-CSÖK-KEN-TÉS. Persze, ha egy átlagos nyugdíjasra gondolunk, akkor pont az ugrik be, hogy szegény nénik és bácsik nem jönnek ki a kis nyugdíjból, drága a szívgyógyszer, meg a satöbbi. Idén, a januári emelés után az átlagos korbetöltött öregségi nyugdíj 96070 Forint, az átlagos korengedményes nyugdíj 113047 Forint (férfiaknál 134885 Forint!). Nahát, megéri kevesebbett dolgozni! Ezen felül még vannak az özvegyi- és egyéb juttatások, amik még azért megdobhatják rendesen az összeget. (forrás: http://www.onyf.hu/index.php?module=news&fname=onyf_left_menu_kiadvany&root=ONYF, Nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők állománystatisztikai adatai - 2010.)

   Szóval lehet, hogy az átlagnyugdíjas rosszul él, nem is az ő járulékaikat kellene csökkenteni, van viszont (adatok szintén ebben a kimutatásban) 310187 nyugdíjas, aki 130ezer, vagy annál is több nyugdíjat kap havonta. Háromszáztízezer-száznyolcanhét nyugdíjas. Átlagosan 173100 Forint nyugdíj. Havonta. Ez évente 644milliárd 318millió 109ezer 998 Forint.

   De mi történne, ha kimondanánk, hogy a nyugdíjmaximum a minimálbér (jelenleg 73500, 2011. januárjától 89500 forint/hó) 150 százaléka lehetne csak?! Ezek szerint a maximális nyugdíj 2011. januárjától nem haladhatná meg a havi 134ezer 250 Forintot. Tegye fel a kezét, aki nem fogadná el ezt az összeget?

   Ezekkel a számokkal tovább bűvészkedve kijön, hogy a luxus-nyugdíjasok nem 644,3milliárdot vinnének el évente, hanem "csak" 500milliárd 641millió 818ezer forintot, így évente 146milliárd 676millió 291ezer 998 Forint megtakarítás képződne.

   Ehhez mit szóltok, elvtársak?

   Mini-sztori: pénteken Szegeden voltam a szemműtétem miatti kontrollon, és a Klinikák túloldalán, ahol szintén valami kórházas cucc van, állandóan ül egy legalább ezer éves néni.

   Szinte összegömbölyödve, a lábait kissé maga alá húzva ül, csak összetett kezei látszanak, mintha állandóan imádkozna, előtte üres műanyagpohár. Mivel vagy már tízszer elmentem előtte, kezdett egy kis lelkiismeret-furdalásom kialakulni. Hiszen itt ül az utca kövén, elképesztően idős, imádkozik, és senki rá sem hederít. A parkolójegyek árából maradt nálam majd' négyszáz forint, már nyúlok is a zsebembe, ahogy közeledek felé. Pohara alján egy tízforintos. Mellélépek, beledobom a pénzt, "A Jézuska fizesse meg!" - mondja, ahogy egymásra nézünk.

   Bátorítóan mosolygok, ahogy közeledik egymás felé a tekintetünk, aztán egy tizedmásodperc múlva arcomra fagy a mosoly, megdermedek. Az ezer éves, százezerszer barázdált, könnyáztatta, szélcserzette arc helyett egy harmincas, fényes-világosbarna arcú nő ül velem szemben. Én csodálkozom, ő mosolyog, majd lehajtja a fejét, kendője mögé bújik. Újra csak egy ezeréves fájdalom-kupacnak tűnik, aki a járda szélén ülve imádkozik.

   Múlt pénteken ülök a Blahán a Mekiben, fogyasztom a műanyagot, körülöttem mindenféle nációk csivitelnek, én pedig kedvenc hobbimnak hódolok: bámulok ki az ablakon, és nézem a hömpölygő forgalmat.

   És huss, elhúz előttem egy újnak tűnő Mercedes, majd fél perc múlva még egy, mindkettőn szlovák rendszám, bennük Apa és Anya, fontosan és okosan haladnak a forgalomban. Most induljunk ki abból az eleve rosszindulatú feltételezésből, hogy ők nem kedves európai szomszédaink, hanem honfitársaink, akik hallva a modern világ hívószavát, élnek a kínálkozó lehetőségekkel, a szlovák rendszám-powerrel.

   Miért is jó a szlovák rendszám? Nincs regisztrációs adó, nincs súlyadó, nincs teljesítményadó, estébé... (teljes lista itt, a szlovákrendszám.hu-n). Hogy is mondjam... szabályos, de nem etikus. Azt meg ugyebár ki nem szarja le?! Nehogy már a gazdag ember is adót fizessen a drága autója után?! Fizessenek csak a parasztok, akinek nem futja luxusautóra!

   Ami megállíthatná ezt a rendszámla-csalást, adó- és költségoptimalizálást, az a társadalom éles kritikája lehetne, méghozzá egyenesen a kőgazdag, Fontos Apuktól és Anyuktól. Elvégre ha olyan gazdag vagy, akkor ne csak megvenni legyen pénzed, hanem fenntartani is, nem? Vagy az már derogál? Ez szerintem halálosan ciki, elvégre fennen hirdeti így az ember, hogy drága autóm van, de a. inkább egy simlis fasz vagyok, és elkerülöm az adózást vagy b. mégsem engedhetem meg magamnak, hogy gond nélkül fenntartsam. A szlovák rendszám=NEM MENŐ.

   Mielőtt belevágnánk: nem sírni akarok. A pedagógusokkal úgyis "állandóan panaszkodnak, pedig nekik ott a nyári szünet, blablabla".

   Csak azon gondolkodom, hogy hova tartozunk mi, tanárok, így egyáltalán. Régebben az az élképzlés élt bennem, hogy mi vagyunk a középosztály egy része; művelt értelmiségiek, akik megtanítják a gyerekeiteket írni, olvasni, számolni. Szükség van ránk, a munkánkra. A munkáért cserébe pedig általában fizetség jár, amiből pedig adózni kell illik. Illene, legalábbis.

   A "fülkék forradalma" hevében elhangzott a radikális adócsökkentés ígérete, ami elég jól hangzik, hiszen az utóbbi időben - a szuperbruttósításnak "köszönhetően" - azért kellett többet túlórázni, hogy annyit kereshessek, mint a korábbi alapbérem.

   Az index elemzése szerint persze ez a adócsökkentés is úgy jó, hogy van akinek rossz, hiszen "Nehéz lesz olyan rendszert alkotni, amelynél egyetlen adózói csoport érdeke sem sérül." Nosza, sérüljön hát az érdek, de kié?

   "Változatlan bérszintet és járulékmértéket feltételezve a minimálbéresek és a garantált bérminimumot keresők 3-4 ezer forint körüli összeget buknának...", idági nem rossz, bár azért havi 3-4 ropit is meg lehet érezni. Na, de kik az igazi vesztesek?

   "A legtöbbet, csaknem 12 500 forintot az átlagbért, vagyis bruttó 150 ezer forintot keresők buknák el, ha az adójóváírásra jogosító összeghatár már nem vonatkozna rájuk." Hogyan néz ki ma egy átlagbért kereső állampolgár? Ki lehet ilyen lúzer, hogy csak havi 150-et keres bruttóban? A közalkalmazotti bértábla szerint mondjuk egy egyetemi diplomával rendelkező középiskolai tanár, aki a pályán van már kábé 8-10 éve.

  Nem mi vagyunk a középosztály. Ilyen körülmények között nem is lehetünk.

   A hétvégén sztárvendég járt nálunk, a majdnem négy éves mini-sógornőm, Fannibaba. Őfelsége kegyeskedett egy rögtönzött bábelőadást elővezetni, amihez volt szerencsém  Zsani segítségével elkészíteni a figurákat.

   Az improvizált sztoriban a macska megeszi a kakast, majd szerelembe esik a malaccal (a bárány nem játszik). Dráma és romantika egy felvonásban.

rajz: Ati
bábok körbevágása: Zsani
rendező és mesélő: Fannibaba

   Meghallván az idők szavát már itt is van minden, mint a búcsúban: lehet lájkolni postot, magát az oldalt, alles. Fészbukizálódtunk!

 
fajok találkozása

   Alig két hete, hogy összeházasodtunk, de máris megszaporodtunk. :) Az új lakónk a Gizike névre (nem) hallgató jóképű kölyökmacska, aki egyszercsak anyumékhoz csapódott kutyasétáltatás közben. Úgy néz ki, megtartjuk :)