Jó estét, jó szurkolást! (RIP, Jenő) Végre összeszedtem magam annyira, hogy nekiüljek írni valamit. Nos: hát kikaphatunk egy olyan meccsen, ami úgy kezdődik, hogy közösen fotózkodunk a kilencvenes évek vége és az ezredforduló válogatottjainak favágó sziklakemény hátvédjével, Mátyus Jánossal?! Hát ugye, hogy nem! Oszt mégis... :( (Ja, János annyira csoki, hogy mellette úgy nézek ki, mint egy hipóreklám. Amúgy plusz adalék, hogy a hátvéd ikon nagyon közvetlen és készséges volt, jó arc!)

   Na, bejutottunk Nemzetünk Szentélyébe, és kigyönyörködtem magam a látványban: óriási volt, ahogyan az a hatalmas stadion csak telik és telik, áradnak a szurkolók befelé, mindenki pirosban, zászlókkal meg sálakkal. Egyszerűen lenyűgöző, és akkor még el sem kezdődött a szurkolás! A himnusz alatt volt egy kurvajó koreográfia, minden székre bekészítettek egy színes lapot, és azt mindenki feltartotta, így kiadva a magyar zászlót. Csodálatos volt!

   Aztán elkezdődött a meccs, tombolt az egész stadion, amire aranylábú ifjaink álmos játékkal válaszoltak, plusz rögtön kaptunk is egy gólt, hurrá. :( Egyébként ez a szurkolás meg valami elképesztő dolog: az csak egy apróság, hogy a hangom még most is a Népstadion felett cirkulál, mert hozzám még nem sikerült visszatalálnia, nem is ez a lényege. Ahogy ott ordít 42ezer ember, mind egy céllal, az, ami katartikus. A drukker-masszában felolvadok, hangom egy lesz az ezrekével, a külvilág pedig megszűnik. Nincs én, csak mi vagyunk, tapstapstaps-MAGYAROK! és karom az ég felé lendül, ahogy mindenkié. Boldogan énekelünk, bíztatjuk a válogatottat, hajtjuk, űzzük őket, egy perc megállás nélkül. Ez az érzés szavakkal el nem mondható, ezt mindenkinek érzenie kell. És volt még valami: a büszkeség. A lelátón kimondhatatlanul büszke vagyok, hogy magyar vagyok, hogy itt mind azok vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy kiálljunk egymásért, közös nemzettudatot képezve. Büszkén éneklem a himnuszt, és büszkén ordítom, hogy MAGYARORSZÁG!

hajrá MAGYAROK!

   Így megy ez, végig az egész meccsen, üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér. Pocsékul játszunk, de azért kiegyenlítünk, kitör a káosz, mindenki még hangosabban sikoltozik, kiabál, ordít, szétrobban az egész stadion, hogy aztán negyed óra múlva mindenki halálos szomorúságban, némán üljön a helyén, mert persze kikaptunk. :(

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.