Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy naív fiatalember, aki elment a fővárosba újságírást tanulni. Kapott egyszer egy házi feladatot, hogy szabadon választott témában írjon 25-30 sort, amiben van egy visszatérő téma. Felszállt a metróra, gondolatait papírra vetette, majd ez a lap nyolc év hánykolódás után újra előkerült. Papírkacat 2000-2001 környékéről.

Egy történet a metróból

 

   "Az élet egyenlő a halállal! Csak ezt nem szabad kimondani! Ezt mondta a doktorbácsi..." Épp egy óráról tartottam hazafelé, egy kis újpesti albérletbe, amikor ezeket a szavakat hallotam a metrón egy vadidegen férfitől. Magában beszélt és nem volt a lábán zokni.
   Egy megálló utazott, aztán leszállt. Zavart nevetgélés hallatszott utána, majd két srác állapította meg nyilvánvalóan: szerencsétlen bolond.
   Szerintem inkább szerencsétlen, mint bolond. Rövid élettörténetéből, amit maga elé motyogott, kiderült, hogy rendőr édesapja halála után került be a pszichiátriára, ahol két és fél évet töltött. Gyógyszeres és injekciós kezelést kapott.
   Ennyi. Egy metrószakasznyi idő alatt megtudtam a titkolt igazságot: az élet egyenlő a halállal. Az ő számára biztosan... Valószínűleg rajongott édesapjáért, szoros kapcsolatban állhattak. Áldás ez, vagy átok? Sokan épp azokat a szeretteinket veszítjük el, akikhez leginkább ragaszkodnánk.
   Sosem tudhattam meg története végét, ha egyáltalán van ilyen. Egy megálló után leszállt, eltűnt, hogy egy újabb helyen mesélje el kéretlenül szomorú históriáját.

   Van élet a halál előtt?
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.