Nem igazán jut más párhuzam az eszembe, a szerelem valóban olyan, mint a hullámvasút; elsősorban nem a fent-és-lentek  váltakozása, hanem inkább az egész struktúrája miatt (ami egyébként ebből a blogból is kiolvasható).

   Szóval elindul az egész, ha felszállunk a hullámvasútra, akkor elhagyjuk az átlagos emberi boldogság-szintet, és az emelkedés még csak ezután jön! Szárnyalás, az ég felé törünk, őrült sikoltozás, a boldogság mindent betölt, zenit. És kész: a csúcspontnál nem lehet feljebb jutni, onnan már csak lefelé van. Siklás szépen, egyenletesen, nyugodt tempóban a hullámvasút vége felé, ami megállíthatatlanul el is érkezik. Mert minden szerelem véget ér egyszer. Hogy két hónap, három év, vagy négy évtized alatt fut a végéig a kicsi kocsi, az csak azokon múlik, akik benne ülnek. Lehet, hogy az egésznek csak az élet vége vet véget.

   Kell, hogy újra meg újra apró emelkedőket éljünk meg, hogy úgy érezzük, a mi hullámvasútunk sosem ér véget, a végtelen felé fut. Fontos, hogy megjegyezzük: mégha nem is a csúcson sikítunk eszeveszett izgalomban, mi akkor is fenn ülünk a hullámon, együtt, boldogan; méterekkel a boldolgatlan emberek feje felett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.