Ezen a héten meghalt egy srác. Vagyis ha a hírekben lenne, akkor inkább már férfit mondanának, hiszen huszonnyolc volt.
    Ez így nagyon kevés. Huszonnyolc év - neked ennyi járt. Nem tudom, hogy hol csúsztál el, hogyan jutottál ide, Zoli, hogyan lettél ebből a srácból egy kábítószerfüggő. Máktea, ópiátok...
    Kölyökkorunkban sokat fociztunk együtt, te kapus voltál. Tesiórán, ha már sokat bénáztunk, akkor fogtad a labdát, "Ezért futni fogtok!" - kiáltottad, és előre rúgtad.
    Aztán, érettségi után mindketten Szegedre kerültünk tanulni. Ritkán találkoztunk, de azt sosem felejtem el, hogyan töltöttük el a napsütötte szeptemberi délutánokat a lányokat nézegetve a Kárász utca végén. Azt mondtad, legközelebb hozzunk pontozótáblát is. Nevettünk. Most meg sírok, ha ezek eszembe jutnak.
    Volt úgy, hogy hónapokig össze sem futottunk, sőt, talán még évekig is, de ha találkoztunk, akkor mindig volt időnk egy kis dumálásra. Nem voltam jóbarátod, nem álltam közel hozzád. De akkor is kurvaszar érzés ez, tudni, hogy Te már nem vagy. Júniusra szerveztünk volna a tízéves érettségi találkozót: nem is biztos, hogy eljöttél volna, nem nagyon szeretted az ilyen kötelező jellegű vigyorgásokat.
    Utoljára a Neo-koncerten találkoztunk a moziban, úgy tűnt, hogy minden rendben van veled. Nem vettem észre semmit. Nem is gondoltam volna.
    Összefüggéstelenek mondataim, de most nem tudom pontosabban megfogalmazni, hogy mennyire rossz rádöbbeni, hogy így, ilyen fiatalon is el lehet veszíteni valakit.