"Ezt a levelet a végső elkeseredés íratta meg velem a magam és a csongrádi katolikus hívek nevében.

Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a Püspök atya a csongrádi hívek kérését figyelmen kívül hagyva Laczkó István plébánost nem helyezte el Csongrádról.

Azok a csongrádi hívek, akik évtizedek óta rendszeresen járnak Isten házába, hogy ott az imádságok és a prédikációk által megkapják a lelki békéjüket, és erőt tudjanak meríteni a mindennapokra mostanra ki lettek szorítva a templomuk falai közül.  Mindezt plébános úrnak elég rövid idő alatt sikerült elérnie az erőszakos, sokszor bántó, és csak a maga elképzeléseinek helyet adó magatartásával. Az egyházközséget hosszú éveken át önzetlenül és örömmel segítő  embereket – lehet, hogy „idősek” – akik ellenszolgáltatás nélkül tevékenykedtek a parókián, akik évről évre örömmel készítették a betlehemest és fenyők sokaságával tették gyönyörűvé karácsonyra a Nagyboldogasszony templomot, akik az év minden szakában gondoskodtak a virágokról melyek a főoltáron kívül a mellékoltárokat is folyamatosan díszítették, akik a kórusban az év minden vasárnapján és ünnepeken énekeltek, kórustalálkozókon vitték hírnevünket, és még sorolhatnánk tovább, akiket a plébános úr a maga nyers modorával megsértett, vagy  nem tartott igényt a munkájukra, vagy személyesen nem is ált velük szóba. Ezek között az emberek között természetesen több idős ember is van, kikre a plébános azt a kijelentést tette, hogy az egyházközséget meg kell fiatalítani.  Ezt viszont megcáfolta azzal, hogy a „Csongrádi Katolikus Fiatalok” közösségét kitiltotta a parókiáról. Ezek a fiatalok, akik részben egyetemisták, részben dolgozó emberek és hétvégén vidékről hazatérve összejöttek egy kis imádságra, elmélkedésre, beszélgetésre. Ezt az előző lelkipásztorok idejében meg is tehették az új parókia közösségi termében, ahol az akkori plébánosok szívesen fogadták őket, és még ha idejük engedte maguk is részt vettek ezeken az összejöveteleken. Sajnos Laczkó István plébános úrnak ez sem tetszett, nem használhatták a fiatalok a közösségi termet, így hol az egyik, hol a másik fiatal otthonában tudtak találkozni.  Ezek után mostanra már szinten fel is bomlottak, a vidéken lévők a mostani helyeiken találták meg azt a fiatal hívő közösséget ahova szívesen eljárnak, és az ottani plébánosok szívesen beszélgetnek velük. Csak zárójelben megjegyezném, hogy mindenhol van ilyen közösség.

A fiataloknál maradva, a cserkészeinket sem látták szívesen a parókián, akik szintén heti rendszerességgel tartottak foglalkozásokat.  Úgy gondolom, hogy a fent említett idősek és fiatalok egyáltalán nem tettek semmilyen a Jó Istennek nem tetsző cselekedet, amiért a plébános úrnak ki kellet volna zárnia őket az egyházi életből.

A legsajnálatosabb dolog mégis az, hogy bár mint jó keresztények mondogatjuk, ha bemegyünk az Isten házába akkor nem az számít ki tartja a misét, hanem az, hogy a Jó Istenhez mentünk hálát adni és erőt meríteni, de amikor már visszaélnek az emberek hitével és a prédikációnak nincs értelme, a prédikációba szőtt hazugságok, vádaskodások mélyen megsértik a hívő emberek lelkét, akkor már igen is számít, ki az, aki az igét hirdeti. Az egyházközségünkben kialakult hagyományos miserendet felforgatva az évtizedek óta ide járók ki lettek rekesztve az együtt imádkozásból, mivel a szószékbe a plébános úr az általa városunkba hozott embereket engedi szóhoz jutni az ő sajátos módjukon. Az itteni híveket nagyon meglepte és felháborította, amikor egyikük elmondta, hogy ő tulajdonképpen prostituáltként kezdte, de mára már sikerült megváltoznia. Azóta az idős emberek közt van, aki azt mondja: „tudod, az, aki prostituált volt” az olvasott fel. Mindezek miatt, és még nagyon sok sérelem miatt is, melyet már képtelenség lenne itt felsorolni, kiürültek Csongrád város templomai, a misék száma kevesebb lett,  és ez nem azt jelenti, hogy  elfordulnak a hitüktől az itteni emberek, hanem máshol keresik a Jó Istennel való találkozást. Vannak fiatalabbak, akik megtehetik és a környező településekre járnak misére, de vannak, akiknek erre nincs lehetőségük, így otthonukban imádkoznak általában a rádióban hallott miséken, vagy csak magukban közvetlen az Úrhoz.

A fiatal jegyesek, akik az Úr előtt szeretnének örök hűséget fogadni egymásnak, más település plébánosát kérik meg, hogy eskesse meg őket, de vannak, akik gyermekük keresztelését kérik más lelkipásztortól.

A temetéseken a családtagok nem az általuk megfogalmazottak alapján búcsúzhatnak el szerettüktől, hanem amit a plébános úr a maga sablonos megfogalmazásában gondol elmondani.

Az itteni emberek azt mondják, hogy a plébános úr egy lelketlen, önző és magának való, mely tulajdonságok még egy civil embernek sem válna előnyére, de egy lelkipásztornak ez teljes mértékben megengedhetetlennek kellene lennie.

Éppen ezért a csongrádi hívek kérték a Püspök Atya segítségét, hogy Laczkó István plébános urat helyezze el, hogy további károkat ne okozzon az egyházközségnek. Az ígéretet meg is kapták a hívek, de ezt Püspök Úr nem tartotta be. Igaz, hogy közben plébános úr aláírást gyűjtött és gyűjtetett maga mellett, és a miséken is hangoztatta, hogy a Püspök Úr nagyon meg van a munkájával elégedve és a csongrádi hitélettel. Azt is közölte a hívekkel, hogy már diákónus idejétől fogva bejáratos a püspökségre a kiválóan végzett munkájának köszönhetően.

Ezek alapján felvetődött a kérdés az itteni egyszerű emberek között, vajon a Püspök Úr talán sakkban van tartva a plébános úr által, és ezért nem áll módjában a hívek kérését teljesíteni és elhelyezni az atyát?  Mert volt már rá példa, hogy azt a plébánost, akit a város lakói szerettek és tiszteltek, egy ember levelére hagyatkozva, minden kivizsgálás nélkül, a hívek támogató aláírás gyűjtése ellenére azonnal elhelyezte a Püspök Úr. Most viszont minden próbálkozás ellenére, nem törődve a rombolással maradhat a plébános.

Érthetetlennek tűnt az is, hogy a bérmálkozáson, melyen a Püspök Atya mindig részt szokott venni, az idén nem jött el. Ez is találgatásokra adott okot, talán nem akar a csongrádi hívek szemébe nézni? Ezek kérdések maradtak.

Ez a levél azért került megírásra, mert megsajnálva a hozzám kétségbeesetten forduló hívő embereket, akiknek sokszor a hitük segített kilábalniuk a nehézségekből és most éppen a hitük kezd meginogni az egyházban, hogy az ő elkeseredettségük is hangot kapjon.

Ebben a levélben természetesen benne vannak az én sérelmeim is, de az miatt nem írtam volna meg, ez a levél egy egész város mélyen hívő embereinek a kétségbeesett panasza.

Én továbbra is bízom a Jó Isten segítségében, már csak azért is, mert adott elég erőt ahhoz, hogy leírhassam a töredékét annak az elkeseredettségnek, ami a Csongrád város mélyen keresztény híveinek a lelkét gyötri.

Csongrád, 2013. 07. 21.

Tisztelettel:

Sinkó Istvánné"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.